MIZERÁK ISTVÁN a XX. század második felében élt és alkotott mint fotóriporter és fotóművész. A szocialista politikai ideológiával nem tudott és nem akart azonosulni, de hazaszeretete erősebb volt annál, hogy külhonban keresse boldogulását. A politikai elittől mindig tartotta mind az ideológiai mind a földrajzi távolságot, semmilyen pártnak nem volt tagja. Tehetséges fotósként temérdek érvényesülési lehetősége volt, de személyes integritása fontosabb volt számára, mint a hírnév.
1942. december 19-én, egy felvidéki származású család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot. Szülei (Mizerák István, Dorkó Erzsébet) a Csehszlovákia részévé vált magyar területről költöztek a határmenti Sajóvárkonyra. Iskolai tanulmányait is itt végezte, a fotográfiai tudását autodidakta módon fejlesztette, már akkor is világos volt számára, hogy ennek fogja szentelni életét. Korán kapcsolatba került „a fény világával” ami ekkor még a színpadot jelentette számára. Kiválóan szavalt, énekelt, táncolt. A helyi színházban több darabban játszott nagy sikerrel, majd, mint rendező is kipróbálhatta magát. 1963-ban Lillafüreden katonáskodott; ezután népművelőként állt munkába, de a fotózás iránt érzett elhivatottság hamarosan átvette a főszerepet életében.
Első fényképezőgépét még kilenc évesen szerezte egy ezüstláncért cserébe. A fotózást az első pillanattól fogva nagyon komolyan vette. Képeit saját maga hívta elő, nagyította. Hivatalos karrierje 1966-ban kezdődött, mikor egy fotópályázaton “Finita” jeligével indult és második díjat nyert, így természetesen semminek nem lett vége, sőt elkezdődött valami csodálatos, ami élete végéig a hivatását jelentette számára. Ózd a vas-, és acélgyártásnak köszönhetően nyüzsgő és gazdag város volt azokban az években, a híradókban manapság látható képe sajnos nagyon messze áll az akkori valóságtól. Az Ózdi Kohászati Üzemek a város lüktető szíveként biztosított megélhetési lehetőséget a legkülönbözőbb embereknek, köztük a fiatal Mizerák Istvánnak, aki élete első fotós munkáját itt kapta.
A protokollfotós pozíció betöltése számára már akkor sem a „főmuftik” parádéját kiszolgáló fényképész alakját jelentette, ebből az időszakból származó fotóin a „hatalom”, a politikai töltet szinte csak ironikus formában vannak jelen. Ezzel szemben az acélgyár csarnokaiban bóklászva gyönyörű képeket készített az izzó vas ragyogásában dolgozó munkásokról, képes volt meglátni a szépséget az őt körülvevő ipar nyers geometriájában.
Életművét áttekintve, fotóinak jelentős hányadának témája a kohászat, a vasmunkások, de mai szemmel nézve sem a „proletár” vagy a „szocializmus építése” jut róluk eszünkbe, mindinkább az emberi tartás, a robotizált ipari termelés megjelenése előtti, ma már szinte elképzelhetetlen körülmények között folytatott munkavégzés heroizmusa, a nyers vas szépsége. 1968-tól lett a Magyar Távirati Iroda tudósítója, ez saját bevallása szerint óriási iskolát jelentett szakmai fejlődésében. Az elkövetkező években szinte valamennyi országos lapban közölték fotóit. A Déli Hírlap, az Ózdi Vasas és az Észak-Magyarország napilapok hasábjain rendszeresen publikálta írásait is. Több hazai illetve külföldi kiállításon szerepelt és nyert díjat felvételeivel. Számos ajánlatot kapott ebben az időszakban amik jobb körülményekkel kecsegtették de lokálpatriótizmusa mindig erősebb volt a csábításnál.
A természet szeretete egész életén át elkísérte, szenvedélyes vadászként szinte minden hétvégén az erdőt járta. A Magyar Madártani Egyesület tagja volt, az Aggteleki Nemzeti Parkról készített fotói hosszú éveken át szolgálták az UNESCO által védett természetvédelmi terület megismertetését.
A kilencvenes évek második felében egészsége hanyatlásnak indult és látása erősen megromlott. Ez egy fotós számára óriási pofon, a dioptriákat nem lehet az objektívvel korrigáni. Mindezek ellenére a gépet soha nem tette le, élete utolsó napján is fotózott. Ez a hivatása volt, nem csak a munkája, mindvégig.
Mizerák István életútja példaértékű. Egy vidéki iparvárosban európai színvonalú életművet hozott létre akkor, amikor még nem is létezett ez a kifejezés. Ma is aktuális művészi színvonalú képeket hagyott ránk. Fotós volt. Nem is lehetett volna más.
1998. április 9-én halt meg Ózdon.
1942. december 19-én, egy felvidéki származású család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot. Szülei (Mizerák István, Dorkó Erzsébet) a Csehszlovákia részévé vált magyar területről költöztek a határmenti Sajóvárkonyra. Iskolai tanulmányait is itt végezte, a fotográfiai tudását autodidakta módon fejlesztette, már akkor is világos volt számára, hogy ennek fogja szentelni életét. Korán kapcsolatba került „a fény világával” ami ekkor még a színpadot jelentette számára. Kiválóan szavalt, énekelt, táncolt. A helyi színházban több darabban játszott nagy sikerrel, majd, mint rendező is kipróbálhatta magát. 1963-ban Lillafüreden katonáskodott; ezután népművelőként állt munkába, de a fotózás iránt érzett elhivatottság hamarosan átvette a főszerepet életében.
Első fényképezőgépét még kilenc évesen szerezte egy ezüstláncért cserébe. A fotózást az első pillanattól fogva nagyon komolyan vette. Képeit saját maga hívta elő, nagyította. Hivatalos karrierje 1966-ban kezdődött, mikor egy fotópályázaton “Finita” jeligével indult és második díjat nyert, így természetesen semminek nem lett vége, sőt elkezdődött valami csodálatos, ami élete végéig a hivatását jelentette számára. Ózd a vas-, és acélgyártásnak köszönhetően nyüzsgő és gazdag város volt azokban az években, a híradókban manapság látható képe sajnos nagyon messze áll az akkori valóságtól. Az Ózdi Kohászati Üzemek a város lüktető szíveként biztosított megélhetési lehetőséget a legkülönbözőbb embereknek, köztük a fiatal Mizerák Istvánnak, aki élete első fotós munkáját itt kapta.
A protokollfotós pozíció betöltése számára már akkor sem a „főmuftik” parádéját kiszolgáló fényképész alakját jelentette, ebből az időszakból származó fotóin a „hatalom”, a politikai töltet szinte csak ironikus formában vannak jelen. Ezzel szemben az acélgyár csarnokaiban bóklászva gyönyörű képeket készített az izzó vas ragyogásában dolgozó munkásokról, képes volt meglátni a szépséget az őt körülvevő ipar nyers geometriájában.
Életművét áttekintve, fotóinak jelentős hányadának témája a kohászat, a vasmunkások, de mai szemmel nézve sem a „proletár” vagy a „szocializmus építése” jut róluk eszünkbe, mindinkább az emberi tartás, a robotizált ipari termelés megjelenése előtti, ma már szinte elképzelhetetlen körülmények között folytatott munkavégzés heroizmusa, a nyers vas szépsége. 1968-tól lett a Magyar Távirati Iroda tudósítója, ez saját bevallása szerint óriási iskolát jelentett szakmai fejlődésében. Az elkövetkező években szinte valamennyi országos lapban közölték fotóit. A Déli Hírlap, az Ózdi Vasas és az Észak-Magyarország napilapok hasábjain rendszeresen publikálta írásait is. Több hazai illetve külföldi kiállításon szerepelt és nyert díjat felvételeivel. Számos ajánlatot kapott ebben az időszakban amik jobb körülményekkel kecsegtették de lokálpatriótizmusa mindig erősebb volt a csábításnál.
A természet szeretete egész életén át elkísérte, szenvedélyes vadászként szinte minden hétvégén az erdőt járta. A Magyar Madártani Egyesület tagja volt, az Aggteleki Nemzeti Parkról készített fotói hosszú éveken át szolgálták az UNESCO által védett természetvédelmi terület megismertetését.
A kilencvenes évek második felében egészsége hanyatlásnak indult és látása erősen megromlott. Ez egy fotós számára óriási pofon, a dioptriákat nem lehet az objektívvel korrigáni. Mindezek ellenére a gépet soha nem tette le, élete utolsó napján is fotózott. Ez a hivatása volt, nem csak a munkája, mindvégig.
Mizerák István életútja példaértékű. Egy vidéki iparvárosban európai színvonalú életművet hozott létre akkor, amikor még nem is létezett ez a kifejezés. Ma is aktuális művészi színvonalú képeket hagyott ránk. Fotós volt. Nem is lehetett volna más.
1998. április 9-én halt meg Ózdon.
